A négygyerekes anya utolsó, szabad, egygyerekes estéje a kinyalogatott lekvárosbödön és kóla társaságában, avagy gondtalan döglés a tévé előtt. Ilyen sem lesz egyhamar megint..

Keringek a lakásban, egyik szemem sír a másik meg nevet. Egy vallomással tartozom: másfél hete egy gyerekes anya vagyok. Az életem gyökerestől megváltozott. Mondhatni a feje tetejére állt.Tudok például aludni. Nem éberen, minden kis zajra felriadva, hanem mélyen, hosszan, valósnak…

Lackóval nemrég beüzemeltük az erkélyt. Kisöpörtük a téli koszt, beültettük a ládákat virágokkal, rendbehoztuk a muskátlikat, levittem két hatalmas zacskónyi szemetet (azóta is hüledezem, hogy gyűlhetett ennyi össze a zsebkendőnyi balkonon), aztán kiültünk csacsogni meg…

Annak idején, mint minden rendes menyasszony, én is megfogadtam, hogy követem a férjemet jóban-rosszban, betegségben, egészségben. Karakán nő vagyok, amit  mondok, azt be is tartom. Mit nekem Vlagyivosztok, vagy Ulánbátor, ha hív a kötelesség, megyek, még ha a szájamat húzva…

 Kaptam egy telefont, hogy haldoklik a blogom. Aztán hazaértünk, várt az email is, hogy tudom-e, hogy haldoklik a blogom?Tudom, tudom, hát persze, nem is vetek cigánykereket miatta, csak hát sajnos két gyerekkel több van itthon, nem mellesleg pedig két hétig esélyem sem volt…

Mindig csodálkozva néznek rám az emberek, ha azt mondom pl. egy vendégségben, hogy fáradt vagyok. Nem úgy a férjemre, akit viszont ugyanezen mondat után mindenki kötelességének érez sajnálkozva meglornyonozni. Persze, értem én, a férjem dolgozik, én meg itthon vagyok, vagyis nem…