Brékó-brékó, csoda történt. Nem az, hogy jelentkezem, nem. Én nem vagyok érdekes, én csupán alkotói válságban szenvedek, minden téren, és általános téli depresszióban, amit ólmos fáradtság és a költözés pánikrohamai színesítenek csak, szóval másról van szó.…

Ahogy telik-múlik az idő, egyre jobban élvezem a gyerektelenséget. Még két nap, de felőlem lehetne egy hét is akár. És ezt már hangosan is ki merem mondani, mindenféle micsodaanyaazilyen, minekazilyennekgyerek feeling nélkül is. Furcsán megkönnyebbült szívvel. Mert azért van fény…

Palkó egyre bújósabb. Napjaink nagy részét azzal töltjük, hogy Palkó jön, rámborul, megtapasztja magát rajtam cuppanós kis tenyereivel, és sóhajtozunk egymás nyakába. Palkónak pállott kópéillata van, nekem nyilván mamiszagom, néha megsimítom Palkó hátát, ő békésen…

Tompa a fejem, mintha egy nagy kalapáccsal rávágtak volna. Mély csend van itthon, két gyerek az óvodában, egy alszik, és én csak ülök itt, a tompa fejemmel, az üveges szemeimmel, és élvezem a csendet.Persze csend és csend között is van különbség, mert más az este csendje az…