Panzej 2010.08.23. 00:04

Nem iszom neszkávét..

Állok délelőtt a konyhában, és kotyvasztom az ebédet. Gombalevest csinálok éppen, pirospaprika is kell, hát benyúlok a spájzba turkálni egy kicsit az üvegek között. Nem könnyű megtalálni a paprikát, pedig egy hatalmas befőttesüvegben van, mint majdnem minden, mióta molyok csattogtatják az állkapcsukat a sűrű polcok között. Aztán megakad a kezem egy kis műanyag dobozkában, és egy pillanatnyi rövidzárlat után egymás fején tapodva öntenek el az emlékek. Mert ebben a dobozban nem paprika, hanem kávé van, rajta név, szoba és ágyszám - mind az anyámé.

Egy nap múlva lesz két éve, hogy én ezt a dobozkát hazahoztam, és felraktam a polcra. Egyre hátrébb került, soha nem találkoztam vele. És most, mikor a legaktuálisabb, egyszer csak felbukkan, kiveti magából a spájz feneketlen gyomra, nekem meg zsibbad a lábam, hogy pont most, meg hogy minek, mert úgysem fogom soha elfelejteni azt a napot, sem a következőt. Két éve ezen a napon halt meg az édesanyám, egy nappal apám halálának nyolcadik évfordulója előtt.

Anyám akkor már egy hete haldoklott, mert nem, az emberekből nem megy ám ki olyan könnyen a lélek, mint a filmekben, és ötödik napja nem beszélt. Mindig ugyanabban a testhelyzetben feküdt, arccal a fal felé, és nem evett, és nem ivott, és nem mozgott, én meg csak vártam, vártam, kikészülve, tehetetlenül, míg augusztus huszonharmadikán, reggel kilenc óra negyven perckor örökre elaludt.

Én akkor épp egy káposztát vágtam össze otthon, kutyulni valamit a családnak, mielőtt megint elmegyek, egész napra, ahogy az elmúlt héten mindig, mert ott akartam lenni az utolsó percben, ahogy apámnál is ott voltam. Aztán csörgött a telefonom. Idegen szám. Rögtön tudtam, hogy a kórház. Mi lenne, ha nem venném fel? Az olyan, mintha semmi sem történt volna. Amíg nem tudom, addig nem is biztos, és ha nem akarom, hát nem is kell megtudnom, kergették egymást kuszán a gondolataim, aztán csak rányomtam a fülemre a kagylót.

X doktornő sajnálattal értesít. Fáradjak be. Keveset sírtam, gépiesen cselekedtem. Fájt, hogy nem várt meg.

Tudom, érzem, hogy tudatosan nem várt meg. Nem úgy, mit apám, aki öntudatlanul mulatott, dalolt az utolsó napokban, néha az ujját is felemelte, hetykén, hogy na és ezt, ezt ismered-e, húzattad-e már valaha, Halál? Nem. Anyám magányosan élte meg a haldoklást, kiváncsian, mindenféle félelem nélkül várta a véget. Mindig is hiú volt, talán nem akarta, hogy tanúi legyenek a legyőzetésének. Mit legyőzetésének. Az utazásának. Hiszen sohasem küzdött igazán. Inkább csak úgy nekivágott ennek a fájdalommal kikövezett útnak, és végigsétált rajta. Én csak messziről követhettem. Nem akart terhelni, menjek haza a gyerekekhez, mondta mindig, aztán csak mosolyogtunk egymásra. Micsoda képtelenség, ki tudja, mennyi időt tölthetek még vele, gondoltam, és nem mentem. Maradtam, de mindig egy kicsit a túlparton. Távolságot tartott.

Aztán azon a szép, szombati napon végleg elillant. És csak egy gyorsan hűlő, kék szájú, meztelen testet hagyott maga után, azzal a hatalmas daganattal a bal szeme fölött, meg rengeteg csomagot, holmit, amit nekem kellett szívszakadva összerakni, hazavinni, szortírozni, elpakolni, kidobni. Igen, ekkor került a neszkávés dobozka a spájz polcára.

Egy órával ezelőtt fogtam és kidobtam. Nem kell nekem emlékeztető. Tudok én mindent.

Magamtól is.

A bejegyzés trackback címe:

https://panzej.blog.hu/api/trackback/id/tr1002240109

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ribizlee 2010.08.23. 11:01:27

megríkattál.
épp összeszorult gyomorral várom apám vizsgálati eredményeit...

küldök egy virtuális ölelést

OMara 2010.08.23. 11:38:11

Nekem is könnyes lett a szemem.

Az én édesanyám régen meghalt. Hirtelen és magányosan a hétvégi nyaralónkban. Szombaton vidáman mentünk le hozzá az apukámmal, ....
Nagyon fiatal voltam,...máig nem tudtam feldolgozni a halálát. Sokszor mefordúl a fejemben az, lehet hogy a sors mégis "kegyes" hozzám és az apukám ezért van még mindig veünk, 86 évesen és kitűnő egészségben, hogy kárpótoljon ..

Ribizlee!

Drukkolok neked és az apukádnak!!
Kérlek ird meg a vizsgálat eredményét!!

Magenta (törölt) 2010.08.23. 19:45:59

Panzej: :(((

Ribizlee, nektek szurkolok nagyon, hogy minden rendben legyen!

nanemárrr 2010.08.23. 20:15:38

Nekem 7 éve van egy tonhal konzerv a fiókomban.

nyúlmama 2010.08.24. 00:20:20

Panzej:((
Nekem anno éjjel jött a telefon...
Váratlanul.Előző este ott voltam náluk, megállapodtunk, hogy másnap megyek.
Az a legrosszabb, hogy nem tudtam elbúcsúzni.

Leluti 2010.08.24. 15:50:32

Sajnos ismerős az érzés....
Apukám 16 évvel ezelőtt halt meg.
Még fiatal volt, 44 éves. 3 évig harcolt, végig hitte, hogy győzhet.
A végén, mikor látta, hogy nem, elaludt békésen egy nyári hajnalon. Nekem fél hétkor jött a telefon. Éjszaka dolgoztam, olyankor soha nem vettem fel a telefont,de azon a reggelen tudtam, hogy fel kell...