Panzej 2010.07.08. 23:26

Palermo

Annak idején, mint minden rendes menyasszony, én is megfogadtam, hogy követem a férjemet jóban-rosszban, betegségben, egészségben. Karakán nő vagyok, amit  mondok, azt be is tartom. Mit nekem Vlagyivosztok, vagy Ulánbátor, ha hív a kötelesség, megyek, még ha a szájamat húzva is. Arról pedig igazán nem én tehetek, ha a kötelesség nem szenvedni hív, mert Szicíliába nem a fogát szívva indul el az ember, és nekem sem kellett kétszer mondani, vidáman, mondhatni szökdécselve szaladtam a reptérre hétfő reggel.

Csodálatos, a kék minden színében játszó tenger, átláthatatlanul kaotikus, végtelenül koszos, ugyanakkor nyüzsgő, jókedvű város, és elképesztően kedves őslakosok, akik már egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a rengeteg tizenötödik századi palotával, így aztán azok többnyire szétrohadva, lakottan és lakatlanul lógatják az erkélyeiket életveszélyesen a fejünk fölé.

Tényleg nyaralok, ami azt jelenti, hogy csak egy gyereket terelgetek, ez a gyerek pedig még túl kicsi ahhoz, hogy reggeltől estig csengjen tőle a fülem, ő csak néha rámnéz, azt mondja tátátá, vagy ha nagyon akar valamit, akkor azt mondja, hogy nnni, és ennyi, csak a szívemet járja át a csodálat és az imádat, az idegeimet semmi, azok szabin vannak, láthatóan kisimultak a ráncaim.

Igen, csak hármasban vagyunk, és persze Palkó az, aki most is itt téblábol, vagy mondjuk inkább úgy, királykodik.

Voltam már korábban Dél-Olaszországban, tudom, hogy a bambino itt nagy kincs, és gondoltam, hogy az, hogy a mi bambinonk aranyszőke, csak rátesz egy lapáttal a gyerekeket körüllengő eksztázisra, de azért ekkora rajongásra mégsem számítottam. Minden egyes boltban, pizzeriában, parkban, és az utcán is szájcsücsörítve ugrálja körül a közönség Őpalkóságát, aki csak a mosolynyelvet használva is jobban megérteti magát itt az emberekkel, mint mi, akik az útikönyvből törjük kerékbe a zamatos olasz nyelvet.

Az pedig már csak természetes, hogy a bambino miatt a szállodában nagyobb szobát kaptunk, a reggelinél senki sem szól, ha félórával tovább ücsörgünk az előírtnál, és ha három pincér van a belvárosi pizzériában, akkor mind a három a mi asztalunknál sürgölődik: egyik a babaszéket hozza, másik a bébikaját melegíti, a harmadik meg gügyögéssel szórakoztatja Palkót, miközben a többi vendég csak elnézően mosolyog, és a maffia is csak gőgicsélve siklik el mellettünk, mikor éjfélkor vergődünk hazafelé az útikönyv által sötétedés után hangsúlyozottan nem ajánlott városnegyeden keresztül.

Tovább nem is ragozom. Mert ez itt tényleg csak így megy. Palkó bájosan kidugja kövér kis mancsát a babakocsiból, azt mondja, hogy “nnni”, és a város a lába előtt hever. Ez van. És mi ezt nem is bánjuk.

A bejegyzés trackback címe:

https://panzej.blog.hu/api/trackback/id/tr92139734

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

OMara 2010.07.09. 19:51:04

Tetszett a beszámolód!

Az olaszoknál tényleg legfontosabb a gyerek, szóval nem véletlenűl királykodik ott a te szőke Palkód!!

Meglepetten olvastam, hogy jártál Ulánbatorban is.
Én két alkalommal töltöttem ott egy-egy hónapot üzleti céllal.
Te mikor jártál arrafelé?

anyabanya44 2010.07.10. 09:15:50

De szép is lenne, ha itthon is így állnának a bambinókhoz!