Panzej 2010.06.04. 15:03

Sex and the City

 

Megnéztem, hát persze, hogy megnéztem. Hiába fujjolt az összes kritikus, hiába fordultak el diszkréten az ismerősök, hiába ciki az egész téma, tegnap beültem a moziba, és megnéztem. És a következőt is meg fogom nézni, mert úgy érzem, kötelező, mert majd hátha az visszaad valamit a sorozatból, hátha lesz valami sztori is, valami kerettörténet, teletűzdelve frappáns és elgondolkodtató közhelyekkel, nagynak vélt, kultikus igazságokkal. Mert ebben a filmben semmi nem történt, azon kívül, hogy a luxusba belefáradt nők az ultraluxusba menekültek. Mirandából egy visítozó bohócot csináltak, akinek tízpercenként "csajosan" sikoltoznia kellett, Charlotte pedig rettenetesen megöregedett, és már nem állnak neki jól a rózsaszín ruhák meg a kislányos szerep. Sajna. Azt pedig végképp nem értem, hogy egy full-time dada mellett miért kell naponta többször zokogni a spájzban.

Samantha okés, miatta volt nézhető a film, és Carrie.. Hát Carrie.. Szóval Carrie alig tudott beszélni a botoxtól, kínos volt és unalmas, az egész élete, az egész sorsa, ahogy kétségbeesetten keresi az elégedettséget, ahogy erőlteti magára a boldogságot, ahogy menekül a régi, régi rossz döntések következményeitől. Szántam Carrie-t. A céltalan, magányos, öregségtől reszkető Carrie-t. Aki egyszer talán majd rájön, hogy nem a pénz boldogít, és nem a munka ad értelmet az életünknek, nem. Hanem a család és a gyerek.

A bejegyzés trackback címe:

https://panzej.blog.hu/api/trackback/id/tr582056372

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.