L megint alkotott valami Nobel-díjasat. Javasoltam is neki, hogy szabadalmaztassa gyorsan, szülők ezreit menthetné meg a szellemi leépüléstől, no és persze az anyagi vonzat sem mindegy, mármint hogy húsz évig fizetjük azt a lehetetlen kölcsönt, vagy csak mondjuk még három évig.

Történt ugyanis, hogy az egész heti szép, csendes irodában üldögélés után így, szombaton, a normál napi káosz közepén egyszer csak elege lett a csivitelésből, csendet parancsolt, majd két kimerült homlokvakarást követően feltalálta a "beszédjegyet". A találmány azonnal mély benyomást tett a családtagokban, a kölkök köpni-nyelni nem tudtak, csak hatalmas szemeket meresztve lesték azt az okos apjukat, nekem meg, így utólag visszagondolva, talán nem kellett volna éppen akkor egy pohár víz közepén tartanom. És miközben én fulladozva csöpögtettem ki a vizet az orromon, ő halálosan komolyan elmondta a döbbenettől elnémult óvodásoknak, hogy tíz beszédjegyet kapnak egy napra, de minden megszólalás után le kell adniuk egyet. Úgyhogy most aztán jól gondolják meg, hogy fontos-e az, amit el akarnak mondani, és igyekezzenek mindig tömören összefoglalni a lényeget.

Bennem még ekkor volt annyi tartalék, hogy két nevetéstől gurgulázó köhögőroham között tisztázzam vele, a felnőtteknek nem kell beszédjegy, valamint, hogy némi időhatár sem ártana a jegy mellé. Különben megtörténhet az (ami jegy nélkül is minden nap megtörténik), hogy Lackó reggel elkezd beszélni, és este nyolckor, lefekvéskor hagyja abba, azaz egy beszédjeggyel blicceli el az egész napot.

L szemében elismerő szikra villant, majd kihirdette, hogy tehát: minden gyerek tíz beszédjegyet kap egy napra, egy beszédjegy pedig pár perc beszédre használható. A jegyekre egy nagy száj lesz rajzolva, hogy a kölkök el ne felejtsék, mire való, nekünk pedig végre beköszönt a nyugalom, Kánaán, búcsút inthetünk az esti fülzúgásnak.

Ám a dolgok végül másképp alakultak. Legnagyobb sajnálatomra a beszédjegy kivérzett a részletekben, és sosem került forgalomba. Kivégezte a hatalmas csivitelés, amit a kölkök azért csaptak, hogy magukhoz kaparintsák a beszédjegy kivitelezési munkálatait, és miután hajbakaptak azon, hogy sárga legyen-e a papír vagy “lózsaszín”, hogy mi legyen rajta, és ki csinálja, férjem, a beszédjegy jogi tulajdonosa, úgyis, mint a design-iroda feje, őszinte bánatomra félresöpörte a találmányát. Egyszerűsített a problémán, és előkapta a “varázslabdát”. A varázslabda lényege annyi, hogy aki megkaparintja, az pár percben összefoglalhatja gondolatait, és ugyan én kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy most aztán korlátlan mennyiségben mehet a csicsergés egész nap, L rögtön leintett, hogy nem látom a fától az erdőt, ezzel a módszerrel megszűnik a szimultán csicsergés, szóval jelentősen csökkenthető a zajszennyezés. A többi szabály nem változik, természetesen a felnőtteknek nincs szükségük labdára a beszédhez, viszont a gyerekeknek némán kell jelentkezni a labdáért, ha mondani akarnak valamit.

A delikvensek pedig simán belementek a “játékba”, kapkodták egymás kezéből a varázslabdát, és ugyan egyelőre zajszint csökkenést nem tapasztalok, még most is csorognak a könnyeim a nevetéstől. Ha másért nem, hát már ezért megérte.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://panzej.blog.hu/api/trackback/id/tr321970044

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

minkamunka 2010.05.04. 00:02:26

Erről az jut eszembe, amikor alsóban az egyik napközis tanár csendkirályosat játszott velünk. Akkor még evidensnek tűnt, hogy a tanárnéni el tudja dönteni, ki a legcsendesebb 28 hallgató gyerek közül, de utólag visszaemlékezve erre kissé becsapva érzem magamat :)