Régen valahogy úgy írogattam, hogy észrevettem a pozitív dolgokat, kicsit elgondolkodtam rajtuk, aztán szépen megfogalmaztam a gondolatokat, érzéseket. Néha a negatív dolgokról is volt véleményem, ilyenkor búsongtam, emlékeztem, kritizáltam, de mindig megtaláltam a szavakat, összeálltak a mondatok, kikerekedett a történet.

Nos, hát ez már egy jó ideje nem így megy. Hanem úgy, hogy este, miután a napi rutint letettem a vállamról, hirtelen marha álmos leszek és semmi másra nem vágyom az alváson kívül. Minden úszik, minden tolódik, majd holnap, majd máskor és belehullok az ágyba, ájultan alszom, rosszakat álmodom, összetörve ébredek. És ennek valahogy sosincs vége.

Ma is, megint olyan sziklaszilárd voltam. Írok, ma írok a blogomba legalább, gondoltam, pedig témám az nincs, hiába figyelem napok óta még a galambok szöszölését is az utcán, azon túl, hogy nagyon jó érzés az én kis örömbonbonjaimat szorongatni (így hívom magamban mostanában a kölköket), nem nagyon van más esemény. A szomszédok (vagy felperesek) ma este is sikoltozva élik alattunk a nemi életüket, Palkó időnként megjelenik valami ürüggyel, mindegy mivel, csak halasszuk el még egy kicsit az alvást, L pedig, ha éppen nem azt mondja nekem, hogy csináljam én is csak azt, amit akarok (hogy aztán a gúnyos kacajomat hallva megsértődjön) a számítógéppel szocializálódik.

Én tényleg nem tudom, hogyan csinálják más, sokgyerekes mamák. Hogyan van idejük még este dolgozni, olvasni, értelmes dolgokkal törődni, tanulni. L mindig azzal jön, hogy most aztán itt van, a tengernyi idő, most csinálhatnám ezt meg azt meg amazt. Én meg csak ülni akarok, vagy még inkább, csak feküdni, nézni ki a fejemből, vagy még azt se, inkább csak aludni, aztán majd holnap... 

Majd holnap jobban beosztom az időmet. Nem fogok lazsálni. Na holnap majd igazán, tényleg. Egész nap pörögni fogok, és a végtelenül termékeny napom végén majd még frissen behozom az elmúlt pár hónapra betervezett, de végül csak elmaradt projektek nagy részét, hogy aztán eg yrövid, pihentető alvás után ott folytassam, ahol az előző este abbahagytam.

Istike meg a többi gyerek pedig az iskolával óvodával, éhes szájakkal, leckével, fürdetéssel, öltöztetéssel, mesével és különleges kívánságokkal persze a szoknyámba kapaszkodva két kézzel támogatják az én individualista törekvéseimet. Mint szerves részei az összes, létező projektemnek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.